2018.11.29.

Döntést kell hozni/elviselni/végrehajtani.

Az egyik pontot el kell engedni, a másik, az új cél messze van, de az az új cél. Talán ez a dinamikus magány, az akaró ember magánya. Ez van Vé életében.

A család bomlik és Vé nem érzi, legalább egy ember ez iránti örömét; ez zavarja. Hogyan bomlasztható fel egy kötelék, úgy, hogy senki sem elhivatott a bomlásban? Ez számára érthetetlen, de a tánc sem akkor igazán jó, ha a táncoló saját magát jól érzi, de ha a másikat látja boldognak (lehetne más hasonlat is), szolgálja a másik döntését, mint mindig.

Ebben a dzsakudziban beindultak a buborékok, a víz forog, semmit sem látni a medencében, csak a felszín ismeretes, az is vegyszeresen irányított párában, óramű pontossággal.

A napok peregnek és szépen. Van horizont, van valakivel közös, van valaki akit Vé mindig is szeretett, mondhatnám zsigerből látja. Ví aranyos, magával ragadja Vét és Vé azt gondolja, hogy a lovas mondás, miszerint a lovat szeretni kell, de bolond aki nem fél tőle, igaz a jövőre is.

Ma született egy vers, amit Ví szexuális töltéssel ruházott fel, mikor olvasta. Vé-gül is, ha újra gondoljuk, szólhatna csak arról (nem így született), de Vé így is vállalja. Még nem érezte, amikor szeretik, nem tudja milyen.