2019.03.27 Lívia verse

Lívia verse

A tél ma kabátként
magára húzta a tavaszt.
Nézd! Melegíti őt a zöld fű,
rügyező faág,
a madár az égre dalt ragaszt.

Már nem fázik a tél, övé ez a tavasz-
gyere, menjünk a kertbe,
mutatok valamit neked. De vigyázz!
A róka jön, a ravasz,
elcseni Tőled, ha nem figyelsz-
és -bizony- kincs nélkül maradsz.

Gyere, látnod kell, valami toroz,
motoz, csörtet és ricsal a friss fűben.
Mi lehet az?
Ki ez a hangos, vidám bigyó?
Nem látni, csak a fű gomolyog-
De nézd csak! Egy fej kibukkan,
szem villan, semmit el nem halaszt…
Nézd, Lívia! Ez egy vers,
ez bizony az!

Kibukkan kis feje a friss fűből,
mászik utána az teljes vers és…
kapaszkodik fel a deszkából ácsolt asztalon.
Ne kérd, ne sírj! Nem hívom, nem
marasztalom. Had’ tegye mit akar.

Csak nézd csendben tovább, hogyan keresi helyét…
s, ahogy felért
szétnéz büszkén, kihúzza magát,
énekli élete – és a Te életed – legszebb dalát.

Egyik keze szívén, másik a magasban,
mondja, amit rejt a kis tenyér:
Apa jó, Anya szép,
családban él a vers is,
az ölelés egy ölelést mindig megér.

Hát maradj nyugodtan kis Lívia,
lásd a verset előmászni,
Hadd! Had’ motozzon, csörtessen, ricsaljon,
zúgjon a tavaszi fű körötte,
Hadd! Hadd, hogy a tél kabátként
magára húzza a tavaszt,
hadd és holnap jó felnőtt leszel-
de, ma Lívia-
…és mindig Ember maradsz.